Lebuktunk

Az a pillanat az életemben, amikor először felsejlett, hogy a valósnak hitt korlátok és kiszolgáltatottság mögött lehetőségek lapulnak, feledhetetlen. Kissé éppen kezdtek bedarálni a mindig ugyanolyan hétköznapok, amikor adódott egy lehetőség, hogy havonta egyszer részt vegyek Palacskó András barátom egyik tanfolyamán. Ott hallottam először a kérdésekről, amik teret nyitnak, a lehetőségekről, és arról, hogy van választásom. És nem csak annyi, amennyit gondolok, hogy van. Akkor még nem is tudtam, miről beszél, csak annyit, hogy én ezt a végtelenségig el tudnám hallgatni. Egy mese volt csupán, amiről reméltem, hogy igaz, de azt a könnyedséget, ami a testembe és a világomba költözött, sosem felejtem el. 

Azóta sok minden történt. Megtudtam, hogy a fura, őrült, gyagyás, halandzsának tűnő dolgot úgy hívják, Access Consciousness. Elindultak a magyarországi tanfolyamok, közben ilyen-olyan facilitátor lettem, valahogy véremmé vált ez az egész. Eddig nem volt még olyan dolog az életemben, amivel évekig nap mint nap foglalkoztam, és egy percig sem untam. Én sem hiszem, de ez most egyelőre olyan. Egy folyamatosan változó univerzum. Minden percét élvezem. 

Minden rózsaszín volt közben? 

Jaj, dehogy. 

Mindenféle színek voltak, a lángoló vöröstől a szürkésfeketéig minden áramlott.

Voltak pillanatok, amikor erőtlen voltam, és nem láttam értelmét nagyjából semminek? 

Voltak. 

Voltak barátok, akik elpártoltak? 

Voltak. 

Voltak percek, amikor lehetetlennek tűnt, hogy ez működjön? 

Voltak. 

A legcsodálatosabb élményeim közé tartoznak azok az alkalmak, amikor konkrétan a pöcegödör mélyéről a saját hajamnál fogva húztam ki magam az Access eszközeivel. Mert hogy e s z k ö z - érdemes használni, nem a fiók mélyén tartani. 

A másik dolog, amiért nem tudok elég hálás lenni, azok az emberek, akik tudtak nekem invitálás lenni azokban a pillanatokban, amikor az én világom szűkös volt és színtelen. Barátok, facilitátorok, akik mentek a tudásuk után. Az után a tudás után, hogy létezik egy nagyobb, tágasabb, megengedőbb, kedvesebb világ, amit minden egyes pillanatban a választásainkkal teremtünk. Akik akkor is mentek, amikor nekem minden lehetetlennek tűnt, és savanyú volt az a bizonyos szőlő. 

Rájuk néztem, és először azt gondoltam, könnyű nekik... 

...aztán azt, hogy nekem is könnyű lesz, mert azt mondom, és kész! Ha ők meg tudják csinálni, én is meg tudom!!!! 

Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy nem szálltak ki, nem álltak meg, és nem adták fel, mindig mentek az után, amiről tudták, hogy lehetséges!!! 

És alighanem itt az ideje elismernem, hogy én sem szálltam ki, nem adtam fel, és nem álltam meg. Bármi volt is közben. Mert tudom, amit tudok. És valahol akkor is tudtam, hogy mi igaz nekem, ha pillanatnyilag el is takarták a felhők. 

Ha megtettem volna, megfosztottam volna a világot valamitől. Végiggondolom, hogy Kelet-Magyarország eldugott falvaiban, ahol nincs pénz, és remény még kevesebb (milyen kövér érdekes nézőpont, hahaha!) rendszeresen futnak a Barok, teret nyitnak a kérdések, és a tudatosság mindenhová beszivárog. Rendőrök, ügyészek, tanárok, orvosok, lelkészek(!), fodrászok, autófényezők, lakatosok, könyvelők, edzők, mind-mind keresik a lehetőségeket, és változtatnak, mert nem adják fel, és TUDJÁK, AMIT TUDNAK! 

Én egy dolgot tudok: aki valóban keres, az megnyílik, amikor megneszeli, hogy ott a lehetőség. És mindig tudja. Megszámlálhatatlan alkalommal hallottam azt a mondatot tanfolyami jelentkezőktől, hogy : "nem tudom, mi ez, de nekem kell." Ez valójában az érzékelése és tudása annak, hogy van itt számára valami, ami neki igaz. 

És természetesen nincs egyetlen üdvözítő út vagy módszer. Van, aki azt mondja: "nem tudom, mi ez, de köszönöm, nem." Ez a tudása annak, hogy valahol máshol van az, ami számára igaz. És ez a szépsége a dolognak. A választás szabadsága.  

És létezik egy csapda, amit érdemes felismerni. Akkor lehet beleesni, ha olyan emberrel találkozol, aki követeli, hogy bizonyíts neki, de sosem fogsz tudni. Ellenben ő egy mondattal bebizonyítja, hogy rossz vagy, és hogy tévedsz. Majd ő lebuktat. Ha belemégy a párbeszédbe, ítélkező vagy. Ha kiszállsz, gyáva. 

Mit lehet egy ilyen koncepciós perből kihozni?  

Az egyik legfelszabadítóbb eszköz, amivel valaha találkoztam: hajlandónak lenni arra, hogy rossz legyél. 

Ha nem vagy hajlandó rossznak lenni (a szemükben), nem lehetsz az a tündöklő ajándék mások számára, aki valójában vagy. 

Mi lesz a világgal, ha azokat próbálod meggyőzni, akiket sosem fogsz tudni? Azokat, akik magát a lényedet érvénytelenítik a folyamatos hibáztatással, és arra próbálnak rávenni, hogy kérdőjelezd meg a tudásodat, és mondj le arról, ami neked igaz? 

Mi lenne, ha inkább a ragyogásoddal mutatnád meg a világnak, hogy van más módja a létezésnek? 

Az a helyzet, hogy lebuktunk. Rosszak vagyunk. És ha így esett, miért ne élveznénk? 

Miért ne lenne az életünk könnyed, boldog és ragyogó ezzel együtt?  

Bennem ez valahogy úgy állt össze, hogy tartozunk magunknak, a gyermekeinknek, a világnak annyival, hogy nem teszünk úgy, mintha nem tudnánk azt, amit tudunk...hogy nem szállunk ki, nem állunk meg, nem adjuk fel...

...aki jön, jön, aki nem jön, marad...választása szerint.