A minap belekevertem magam egy olyan helyzetbe, hogy tolmácsolást vállaltam egy tanfolyamon. Eddig nem mertem, mert a szinkrontolmácsolást túl nehéznek gondoltam, és az volt az ítéletem, hogy nem menne. Ez egy szakma, amihez én nem értek, és sosem gyakoroltam, és mi lesz, ha kiderül, hogy nem tudom csinálni, vagy csak közepesen tudom - ilyesmik jártak a fejemben. Aztán addig-addig, hogy mégis bevállaltam. Az elvárásaimnak megfelelően olyan volt, amilyen.

Nos, belevágtam. És persze valamelyest elégedetlenkedtem, de ugyanakkor nagyon boldog is voltam, sőt, valahogy meg is könnyebbültem.
Mire vége lett a napnak, 7 idegen telefonszámról kerestek. Szerették volna felvenni velem a kapcsolatot, a tanfolyamaim felől érdeklődtek. Olyan volt, mintha egy gát szakadt volna át. Én addig nem vettem észre, hogy ekkora igény van rám, és arra, amit csinálok, mert felhúztam egy csomó falat, hogy megvédjem a világot a nem tökéletes önmagamtól, magamat pedig a mások bírálatától.
Te hány falat húztál fel, amivel kizárod a növekedést, a bőséget, az örömöt a saját életedből, másokat megfosztva ezzel saját magadtól, attól, amit senki más nem adhat, ami senki más nem lehet, csakis te?
Az egyik kedvenc idézetem Dr. Dain Heertől ez:
"Mi van, ha te vagy az ajándék és a változás, amire ennek a világnak szüksége van?"
Mi lenne, ha nem használnád a tökéletességre való törekvést arra, hogy elrejtsd ezt az ajándékot a világ elől?
Mi lenne, ha kiállnál, és vállalnád azt, ami vagy?
Kényelmetlen lenne? Valószínűleg...
Megváltoztatná a világot?
Mit tudsz? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése